- Mégis mi?.. - kérdeztem pár másodperc múlva.
- Ha velem jössz, megtudod.
Ekkor egy percnyi gondolkodás után rájöttem, hogy egyáltalán miért csináltam eddig azt, amit? Miért beszélgetek ezzel a furi pillangó sráccal? Ilyen egyáltalán létezik? Álmodom? Ha igen, akkor remélem marha gyorsan felébredek!
- Tudod mit? Nem érdekelsz! Hagyj magamra! Miért képzeled, hogy veled megyek? Nem is ismerlek! És ne kövess, jó? - vágtam a srác fejéhez a mondatokat.
Durcásan az egyik erdőbe mentem. Szerencsére "Tamani" vagy ki, már nem követett.
Az erdőben felmásztam az egyik jó magas fára. Nagy tehetségem volt ebben, aminek segítségével sokszor mentettem meg magamat.
Lassacskán rájöttem, hogy azért kezdhetnék valamit magammal, mert ez így nem lesz jó, hogy csak itt ücsörgök. Lemásztam a fáról, és elindultam megkeresni Tamanit. 5 perc múlva Tamani megszólalt egy fáról, én pedig összerezzentem.
- Azt hiszed, nem tudom, hol vagy? - kérdezte.
- Ömm....
Az arcát kissé szomorúnak láttam. Ettől én is kicsit elsavanyodtam.
- .....Bocsi... - nyögtem ki. Kicsit megbántam már, hogy annyi mindent a fejéhez zúdítottam. A fiú elgondolkodva nézett rám. Egyébként, talán 2-3 évvel lehetett idősebb nálam. Egy könnyű mozdulattal kecsesen leugrott a fáról, pont mellém.
- Menjünk, jó? - mondta komolyan, majd megragadta a kezemet.
Addig húzott, amíg egy dombhoz nem értünk. Megálltunk.
- Mi ez? - kérdeztem.
- Itt idézzük elő az újaknak a szárnyukat. - válaszolta a fiú.
Mi? Az újaknak?... A.. szárnyukat?
- Föl kell rá menned. - mondta Tamani, mintha tudta volna, hogy mire gondolok.
- Miért?
- Na vajon miért? Mert ha nem kapod meg a szárnyadat, akkor előbb-utóbb magától fog kinőni, és az nem hiszem, hogy tetszene.
- Ooo-oké...
Mivel nem volt más választásom, ezért azt tettem amit Tamani mondott. Felmentem a dombra. Majd hirtelen nagyon magasra emelkedtem és ugyan olyan fény és csillámpor vett körül, mint akkor, amikor elájultam. Pár perc múlva nagy puffanással lezuhantam.
- Áucs!
Lassan feltápászkodtam. Éreztem hogy valami kisebb súly van a hátamon. Óvatosan hátranéztem.
Kikerekedett szemekkel bámultam a csodálatos képződményt.
- E-ez.. gyönyörű! - mondtam Tamaninak.
- Valóban. Biztos a szüleidtől örökölted ezt a szép szárnyat.
Egy ideig még nézegettem az újdonsült szárnyamat.
- Egyébként nem lesz mindig rajtad - szólt Tamani, - Egy kézmozdulattal eltűnik, ha éppen nem szeretnéd, hogy rajtad legyen, és ugyanúgy vissza is varázsolhatod. Ez a "földi tündérek" miatt szükséges, mint amilyen te is vagy.
Tamani gyorsan megtanította a kézmozdulatot, és pár próba után már úgy ment, mint a villámcsapás.
- És te "földi" vagy? - kérdeztem kíváncsian.
- Én nem... De attól ez még nem jelenti azt, hogy nem tudok a te világodba eljutni. Viszont attól még nincsen ott otthonom meg ilyenek, mint a földieknek. Nekem teljesen idegen az a világ.
- Értem. És repülni már tudok vele? - billentettem a fejemmel a szárnyam felé.
- Egyértelműen nem! Amikor legközelebb jössz, akkor megtanítalak! - mosolygott Tamani.
- Oké! - válaszoltam vidáman.
- De most már tényleg menj, mert így is sokat voltál itt! - mondta.
- Ó..
- Nem úgy értettem! Tudod, itt is vannak sajnos szabályok... Majd azokat is átbeszéljük. - nézett rám a fiú bíztatóan.
Ekkor eszembe jutott, hogy holnap hétfő, és tényleg sietnem kéne.
- Akkor rendben.
Elfordítottam a lakatban a kulcsot(amiket Tamani adott), és egy pillanat alatt újra a hátsó kertben találtam magam.
Folyt. Köv.!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése